Emlékszel?
9 évvel ezelőtt, Szeptember 2-án besétáltál az életünkbe. 🤗
A lábtörlőnkön aludtál mikor hazaértünk, és mintha teljesen természetes lenne, te is bejöttél, amikor nyílt az ajtó.
Kb. fél éves kiscica lehettél, éhes voltál, a farkadra és a lábacskádra rágó volt ragadva.
Ettél, ittál, letisztogattalak, felültél a konvektorra, és csak néztél rám a nagy kerek szemeiddel. “Szerelem” volt első látásra! ❤️
Akkor már volt 3 cicánk, ők is befogadtak.
Emlékszel? Bogu rögtön anyaként viselkedett veled. 🙂
Elválaszthatatlanok lettünk. Bárhol voltam, bármit csináltam, te mindig ott voltál velem. 😻
Kedvesen, vidáman, boldogan, dagasztva, dorombolva, játékosan… és én mindig örömmel bújtam hozzád!
Emlékszel a sok közös játékra, vagy, amikor órákon át úgy dolgoztam, hogy te végig az ölemben aludtál?
Családtag lettél, szerettünk, féltettünk, mindent megadtunk neked.
Úgy gondoltuk, hogy sok szép év vár ránk … de a sors sajnos nem így akarta. 😢
Amikor a nyáron a lábadon észrevettem a csomót, nagyon megijedtem, és azonnal mentünk orvoshoz.
Sírtál, féltél, rettegtél a hordozótól … nagyon sajnáltalak.
Vizsgálatok, mintavétel, 3 héten át tartó várakozás, rettegve a gyilkos kórtól…
Közben naponta kötöztem a már vérző lábadat, veled együtt sírva, és naponta kellett beléd erőszakolni gyógyszereket.
Bocsáss meg érte, muszáj volt megtennem! 🥺
… és minden nap megígértem neked, hogy meggyógyítunk, közben minden egyes átkozott fájdalomcsillapító beadásakor veled sírtam.
Aztán jött a lesújtó eredmény: daganat, rosszindulatú, azonnali műtét szükséges. Teljes amputáció. 😢
Újabb várakozás időpontra, újabb tabletták, újabb sírások, és újabb ígéretek, hogy meggyógyítunk. Bármi áron!
Aztán elérkezett a műtét ideje.
Emlékszel? Mondtam neked, hogy nem érdekel, hány lábad van, akkor is szeretni foglak! 💓
És te hősként viselkedtél a nagy fájdalmak ellenére is!
Emlékszel? 10 napig csak feküdtél és aludtál, a karomban vittelek WC-re is, de utána újult erővel megtanultál 3 lábon járni.
El sem tudom mondani neked, hogy milyen jó volt látni, hogy meggyógyultál, és újra fájdalom nélkül élhettél.
Visszatért az erőd, a vidámságod, az étvágyad, és minden a régi lett … de sajnos csak egy nagyon rövid időre. 😢
Egy kegyetlenül rövid időre elhittük, hogy vége a rémálomnak. Pedig az igazi csak ezután következett. 😭
Újabb csomó, újabb vizsgálatok, újabb sírások, újabb rettegés, végül egy CT után közölték, hogy nincs tovább, a betegség győzött.
És nemcsak győzött, hanem letarolt. Mondták, hogy nem várhatunk tovább, mert nagy fájdalmaid vannak, már másnap el kell engednünk.
Azt sem tudtam, hogyan mondjam ezt el neked. Mit mondjak? Hiszen megígértem, hogy történjen bármi, mindent megteszünk, hogy meggyógyulj! 😭
Remélem tudod, hogy valóban mindent megtettünk…
Csak néztelek, gyönyörű voltál, és közben tudtam, hogy kimondták a halálos ítéletedet.
Elmondhatatlan fájdalmat éreztem! 😭
Bele kellett néznem a szemedbe, és nem mondhattam már, hogy meggyógyulsz. 💔
Meg kellett hozni a legfájdalmasabb döntést is. Csak azért nem üvöltöttem kínomban, hogy ne ijesszelek meg téged.
Csak egy napot kaptunk. Egyetlen átkozott napot. … és nekem kellett betenni téged a hordozóba, hogy elindulj az utolsó utadra.
Sokáig magamhoz szorítottalak. Utoljára! A hordozóban nagyon sírtál. Néztük egymást, és együtt sírtunk! 😭
Sajnos akkor már csak annyit mondhattam, hogy így lesz jobb neked… és hogy nagyon szeretlek 😭
2021 November 9-én láttalak utoljára, drága Pudingom … de nem engedtelek el, itt leszel velem örökké.
Nagyon szerettelek, és örökké szeretni foglak. Kérlek várj rám, mert eljön majd az idő, amikor újra együtt lehetünk.
Az utolsó órában készült fényképeddel búcsúzok egy időre, drága Puding cicám. 💔💔💔💔
Köszönöm, hogy besétáltál az életünkbe!
🖤 2012 Márc – 2021 Nov 9. 🖤
